A polarizációs szűrő
2019. 06. 21. | Szalay Krisztián
A polarizációs szűrő tipikusan az az eszköz, ami nem pótolható semmi mással, még a nagyszerű utómunka szoftverekkel sem, ugyanis használatával olyan részletek is megnyilvánulhatnak a képen, melyek egyébként rejtve maradnának.
Ahhoz, hogy megértsük, hogyan is működik a polarizációs szűrő, térjünk vissza az alapokhoz, és nézzük meg, honnan is kapta ez az eszköz az elnevezését. A polarizáció szó jelentésére a Wikiszótár adta a legérthetőbb meghatározást. Vessünk erre néhány pillantást!
“Fényrészecskék mozgásának rendeződése; a különböző irányba rezgő fényrészecskéket szétválasztja egy bizonyos szögben elhelyezett visszaverő felület vagy fénytörő közeg.”
A definícióban említett fény elemi részecskéi a fotonok, melyek mozgásukkal elektromágneses hullámot gerjesztenek, azaz fénysugarat bocsátanak ki. Ennek az elektromágneses hullámnak van hullámhossza és terjedési iránya. A hullámhossz a szemünkkel látható tartományon belül a színekre van hatással, míg a terjedési irány a fény útját határozza meg. A természetes fény nem egyenletesen, azonos hullámhosszon és egy irányba terjed, mint például a lézerfény, hanem a teljes spektrumot, azaz az összes színt magába foglalja, és terjedése szerteágazó.
A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a különböző felületekről más és más szögben verődnek vissza a fotonok, melyek gyakran nem kívánt becsillanásokat, visszatükröződéseket okoznak. Polarizálás során adott terjedési irányú sugarak szűrőn való átjutását gátoljuk, azaz csak azokat engedjük a gépbe, melyek kedvezően hatnak a felvételre. Ezt a feladatot végzi a polarizációs szűrő.
A vízfelület gazdagon tükrözi vissza a fényt, ami bár gyönyörködtető, a fényképen még sem mutat valami jól. Ezeket a csillogásokat szünteti meg a polárszűrő, és fedi fel a kép szempontjából fontos részleteket. A becsillanások még akkor is zavaróan hathatnak, ha mértékük elenyésző. Ezt jól példázza az alábbi két felvétel.
Kültéri felvételeknél az égbolt színe és kontrasztja minden esetben fontos tényező. A polarizálás hatására kontrasztosabb eget kaphatunk, melyen a felhők karakteresebben rajzolódnak ki.
A polarizációs szűrő rendkívül sokoldalúan használható, és szinte csak előnyére válik a képnek, azonban az árnyoldaláról is szót kell ejtenünk. Azáltal, hogy a sugárzásnak csak egy részét engedjük át a szűrőn, jelentős fényveszteséggel kell számolnunk. A gyakorlatban ez akár 1-2 fényértéket is jelenthet.
Számszerűsítve azt jelenti, hogy ha napközben a tűző napon fényképeznénk tájat 100 ISO fényérzékenységgel és a megfelelő mértékű mélységélesség miatt legalább f11 fényrekesszel, akkor szűrő használata nélkül 1/250 másodperc idő lenne a megfelelő zársebesség, polárszűrővel azonban ez az idő 1/60 másodpercre növekedhet, ami már könnyebben vezethet bemozduláshoz, ha netán kézben tartjuk a fényképezőgépet.
Ez a záridő önmagában még nem probléma, de tájat célszerű nem a vakító napsütésben fényképezni, hanem a korai vagy késői napszakokban. Ilyenkor viszont közel sincs annyi fény, mint az előző esetben, és ha még a szűrő is az objektíven van, biztosan hosszabb záridővel kell dolgoznunk úgy, hogy állványra rakjuk a gépet, vagy drasztikusan kell emelnünk a fényérzékenységet. Tájfelvételek esetében utóbbi nem ajánlott, az állványos megoldás hosszabb expozíciós idővel tökéletesen járható út. Ezzel tehát számolnunk kell.
A fenti példák egyértelművé teszik, hogy mit is jelent polarizált fénnyel dolgozni, és miért nem lehetséges az utómunka szoftverekkel pótolni ezt az egyszerű optikai eszközt. Nem csak arról beszélünk, hogy a kép egyes részletei kevésbé kontrasztosak és túlexponáltak, hanem a nem kívánt visszacsillanások és tükröződések egészen egyszerűen elzárják a kép egyes részleteit. Azáltal, hogy a szűrőn nem engedjük át a kép szempontjából káros sugarakat, láthatóvá válik az, ami igazán lényeges.