Hogyan kezdjünk el látni?
2019. 04. 30. | Trajtler István
Van a fotózásnak egy belső, talán a külső, fizikainál még lényegesebb, vetülete. Maga a fotós. A fotósnak vannak állapotai. Ezek egészen más jellegűek és természetűek, mint a külső tényezők.
Egy fotósnak például van hangulata. Nyilvánvalóan hangulatának megfelelő dolgokra fog rezonálni. Ez annyit jelent, hogy azt a dolgot tartja exponálásra érdemesnek, amit észre vesz. És azt veszi észre, amit észre tud venni. Hangulata nagy befolyással van érzékelésére.
Ha éppen volt egy keményebb vitája a barátjával, vagy órákig ült dugóban, akkor könnyen lehet, hogy jobban rezonál majd egy feszültséget kifejező, szikrázóbb témára, mint mondjuk egy a csecsemőjét tápláló anyára. Vagy más példa lehetne, ha valaki éppen eddigi élete legboldogabb szerelmes időszakát éli, akkor valószínű, hogy hontalanok életkörülményeinek dokumentálására nem lesz fogékony. Nyilván találhatsz kivételes példát is, de a lényeg így is nyilvánvaló: nem mindegy, milyen lelkiállapotban vagyunk, amikor fotózunk.
Hangulati állapotunkhoz hasonlóan a látásunknak is vannak állapotai. Vajon mit látunk meg, mit érzékelünk egy adott pillanatban? Biztosan észrevetted már, hogy olykor egészen finom részletekre is rálátsz, vagy nyilvánvaló dolgok zsenialitását látod meg, amit máskor nem és mások nem. Más esetben meg hiába nézel, keresel témát, vagy a szándékodat jól ábrázoló tárgyat, sehogy sem találod. Valójában ott van, de nem látod meg.
Azt is megtapasztalhattad, hogy bizonyos esetekben egészen élesen és konkrétan, élénk színekben látod a világot, máskor meg homályos, tompa, elmosódott látvány tárul eléd. Mi lehet a titka annak, hogy meglátjuk-e azt, ami az orrunk előtt van, és hogy érzékeljük-e egy adott látvány szinte objektív, harsogó élményét?
A válasz a koponyád körül található és egyszerűbb, mint gondolnánk. Az emberi elme, rengeteg emléket tárol a múltról. Ezek észrevétlen is a jelenünkbe kerülhetnek. Ha ez a múltból származó tartalom nagy számban, vagy nagy erővel van jelen, akkor a látásunk sem a jelent érzékeli jobban, inkább a múltat. De itt hangsúlyoznom kell, hogy a múlt hatásai többnyire nem tudatosulnak a jelen időben.
Egy szó, mint száz, a múltunk „képei” tompíthatják a látásunkat anélkül, hogy erről tudnánk. Ám, ha mentesek vagyunk ezektől a nem kedvező hatásoktól, akkor a látásunk is sokkal képesebb a jelenben lévő részletek finom észlelésére.
Ennyi a nagy titok. Mit is tehetünk ez ügyben? Mielőtt igazán jó fotókat akarsz készíteni, nézz a környezetedben körül kicsit alaposabban, mint szoktál. Irányítsd akarattal a figyelmed különböző fizikai tárgyakra, és szoktassad át a szemed a való jelenre. Ha ezt a kis gyakorlatot 10-15 percig csinálod, váltogatva sokféle tárgyra, egy sor új részletet fogsz találni. Egészen biztos az is, hogy lesz egy pont, ahol határozott változást figyelsz majd meg a látásodban.
Az, hogy meddig hangolod a látásod a jelen érzékelésére, nem megkötött. Szükséged lehet hosszabb időre is. A lényeg, hogy kezdj el látni!