Milyen mértékig kívánatos az utómunka?

2016. 06. 01. | Szalay Krisztián

A fotográfiában az egyik legvitatottabb téma az utómunka kérdése. Akik ellen vannak, gyakran érvelnek azzal, hogy az már nem fényképészet a szó legszorosabb értelmében.

Ezzel szemben egyre többen vannak azok, akik utómunka nélkül el sem tudják képzelni az életet. Hol a határ? Lehet-e racionális középutat találni?

Tekintsünk néhány évtizeted vissza, és nézzük meg honnan indultunk. Az analóg technika korszakában a fotográfia technikája javarészt a celluloid filmre, a mechanikus fényképezőgépekre és a nagyítógépre, valamint a vegyszerekre korlátozódott. Utómunka abban az időben is létezett, hiszen magával a hívási eljárással is lehetett módosítani az expozíciót, valamint a papírkép elkészítésekor is lehetőség volt utólagos módosításra bizonyos mértékig. A fényképészek, akik maguk végezték ezeket a műveleteket, javarészt ki is használták ezeket a lehetőségeket. Ez jelentette akkor az utómunkát.

A digitális képalkotás jóval több lehetőséget biztosít most nekünk az akkori technológiához képest. Nem is lehet optimálisan a két korszakot összehasonlítani. Nem arról van szó, hogy egyik jobb lenne mint a másik, hanem egyszerűen csak más. A fő különbség a kép keletkezésének módjában keresendő.

Analóg technikánál a fény közvetlenül képez lenyomatot a filmen, így annak valós képét kapjuk meg hívás után. Digitális fényképezés esetében a szenzorra érkező fény azonnal számjegyekké alakul, és innen kezdve pedig adathalmazként tárolódik. Ezt az adathalmazt értelmzi a szoftver, és jeleníti meg a hardver. Egy adathalmazzal bármit kezdhetünk. Bármelyik részét módosíthatjuk, eldobhatjuk, kicserélhetjük más adatokra, és ezáltal más képet fogunk látni. Ez a számítógépes utómunka lényege.

A vita tárgya legtöbbször az, hogy elfogadható-e, ha számítógépes utómunkával módosítjuk a felvételeinket. Ha igen, milyen mértékben? Mit tesz az eredeti felvétellel a túlzásba vitt utómunka? Egyáltalán honnan tudjuk azt, hogy hol a határ? Ki dönti el, hogy mi az ami fotózásnak minősül, és mi az ami már nem? Van-e erre valamilyen szabály? A válasz természetesen az, hogy nincs. Nincs ilyen szabály, és úgy gondolom, hogy nincs is semmilyen szükség rá, hiszen az alkotást nem szép dolog keretek közé szorítani. Ettől függetlenül meg lehet találni a közös nevezőt a nyers kép és az utómunka viszonyában.

Nem szabad elfelejteni, hogy egy felvétel minden esetben többet kommunikál a kép üzeneténél. Ansel Adams fényképész nagyon szépen szavakba is öntötte: “Minden fényképen mindig van két ember. A fényképész és a néző”. Nos, erről van szó. A fénykép a fotósról is sokmindent elárul, olykor még személyiségét is tükrözi, de szakmai felkészültségét mindenképpen. És itt jön a lényeg.

Az igazán jó fénykép szaktudással készül. Akár analóg képről van szó, akár digitálisról, akár kapott utómunkát, akár nem. Ahhoz, hogy utómunkával jó eredményt kapjunk, eleve kell egy jó kiindulási alap, amit a felvétel pillanatában hozunk létre. Az utómunka – ahogyan az elnevezésből is látszik – egy végső finomításra szolgál, nem pedig a fő alkotó tevékenységet jelenti a fotográfiában. Az utómunka az eleve jó képet képes még jobbá tenni. Ez pedig könyörtelenül szaktudást igényel.

Az utómunkában és a fényképezőgépben van néhány közös vonás. Egyik sem képes jól megkomponálni egy képet. Egyik sem fogja úgy beállítani a fotóalanyt, hogy kívánatos legyen a produkció. Egyik sem fogja azt a szubjektivitást hozzáadni, ami a felvétel készítőjének tulajdonítható. A fényképezőgép és a számítógép is csak egy kiegészítő eszköz, amit ha okosan és tudatosan használunk, hozzájárul a lenyűgöző végeredményhez. De milyen legyen a végeredmény? Természetes hatású? Futurisztikus? Vintage? HDR? Szelektíven színtelenített? Bármi lehet, ha megfelelően harmonizál a kép témájával és üzenetével, és nem utolsósorban, ha ízléses. Sajnos azonban sok a dilettáns maszatolás, ami az utómunkát lejáratja és nemkívánatossá teszi. Pedig nem erről kéne, hogy szóljon a dolog.

Nem tudom, hogy ki volt a forrása annak a gondolatnak, hogy “akkor igazán jó az utómunka, ha nem látszik a felvételen”, de rátapintott a lényegre. Ugyanis mi a célja egy fényképnek? Az, hogy a kép üzenete hatást váltson ki a nézőből. Amikor a kép szemlélője először ránéz a képre, az üzenettel kell szembetalálnia magát. Legalábbis szerencsés esetben. Ha a figyelmét a túlzott utómunka viszi el, akkor máris veszített a kép az értékéből.

Úgy gondolom, hogy valahol ezen a ponton érdemes meghúzni a határt, ha utómunkának vetünk alá egy képet. Olyan mértékben célszerű utólagosan feldolgozni a fotót, hogy az egyáltalán ne menjen az üzenet rovására. A közönséget javarészt nem az effektek érdeklik, hanem az, hogy mit üzen a kép. Minél inkább megközelíti a természetes látványt a felvétel, annál természetesebbnek és harmonikusabbnak fogja érezni a néző is a képet. Ha nem csak a saját szórakoztatásunkra alkotunk, akkor ez a hozzáállás fog eredményre vezetni.

Mindennek az alapját a szaktudás adja. Minél képzettebb valaki, annál eredményesebb a munkájában. Nincs ez másképp a fotográfia területén sem. Ezért fontos, hogy képezd magad, hiszen a tudásod a legértékesebb eszközöd.